Ma légző gyakorlatokkal kezdtük a délutánt. Nagyon tudatos volt a felvezetés, az instrukciók. Fekvő helyzetben végeztük ezeket. Majd ez a nyugalmi testhelyzet egy folyamatosan egyre dinamikusabb, improvizatívabb mozgássá fejlődött. A végén ismét teljesen felszabadultan táncoltunk, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Táncoltunk, buliztunk, mintha egy diszkóban lennénk, egyre közelebb és közelebb értünk egymáshoz. Nagyon felszabadítóan éltem meg ezt, és a zene is őrülten motivált.
A második részben folytattuk az előző napi feladatot kicsit másképpen. Az asszisztensek próbálták szebbé tenni a "halálunkat", ezért csillámport tettek a lufikba. Illetve annyi változtatás volt még, hogy először kell lőni. Ha kipukkad a lufi, akkor kell beszélni, ha nem, megy tovább a pisztoly. A varázslat az volt most, hogy aki "meghalt", tulajdonképpen szép, csillogó, csupa-csillám lett. :) És őt hallgattuk feszült figyelemmel.
Rám nagyon sokáig nem esett sor, életben maradtam hosszú ideig. Amiatt örültem ennek, hogy nem kell beszélnem, nehezen megy az nekem néha. Viszont már mindenki gyönyörű csillámos volt, én meg még mindig nem. Arra pedig már vágytam. De hallgatni nagyon jó volt a többieket. Szívhez szóló, megható, fájdalmas dolgokat, történeteket osztottak meg saját életükből. Mindezzel elteltem sokáig. Izgultam, hogy vajon én szóhoz fogok-e jutni. Idővel rám is sor került, egymás után kétszer is, úgyhogy be lett pótolva a nagy várakozás és a csillámmennyiség is. :)
A végén átbeszéltük a tapasztalatokat, és az alkotók megköszönték a történeteinket.
Szalai Nóra
